NIIFI Szuperszámítógép Központ

Helyszín
Debrecen, Kassai úti Campus
Méret
500 m2
Megrendelő
NIIFI
Idővonal
2013
tervezés
2014
alapkő
2015
átadás
Állapot
Alkotás
Építészeti Csapat és együttműködők

Szerethető kockák

A Debreceni Egyetem campusán, alig 15 méterre egymástól, két, szabályos kocka alakú épület áll. Tervezőjükkel, Ferencz Marcel Ybl- és Pro Architectura díjas építésszel többek között arról a korántsem egyszerű útról beszélgettünk, amely ezeknek a redukált formavilágú épületeknek a megszületéséhez vezetett. Átnézve a munkásságát,azt gondoltam, hogy leginkább az utolsó tíz évről kellene beszélgetnünk, amelynek egyik végpontja a bodrogkeresztúri Hun Fürdő erődítményre emlékeztető, súlyos épülete 2003-ból, a másik pedig a 2013-ban átadott Demonstrációs Központ acélkockája, illetve az alig néhány hónappal ezelőtt elkészült Szuperszámítógép Központ, a LEÓ, szintén kocka alakú, könnyed épülete – ez utóbbi kettő a Debreceni Egyetem campusán.

Mintha nem is ugyanaz a kéz rajzolta, fej tervezte volna őket! Ugyanakkor gyanítom azt is, hogy ennél mégiscsak jóval bonyolultabb ez a képlet. Hogyan látja maga ezt a tíz évet, és benne ezeket a munkákat? A legnehezebb kérdést tette fel, amit egyébként már 2012-ben, a habilitációm kapcsán magam is feszegettem, nevezetesen, hogy miképpen is „néz egymásra” a fürdő és az acélkocka. Belső átrendeződés történt, vagy alapvetően a külvilágban keresendőek az okok?

Kétféle válasz is adható. Lehet válaszolni egy nagyon szép, kerek, önvédelmi mondattal, amely úgy szól, hogy a szellem megmaradt az utóbbi kockaépületekben is, csak más formában jelentkezett, de a gyökerek, amelyekből táplálkoznak, azonosak. De az is igaz, hogy pontosan ebben az időszakban tettük le a ceruzát – a Hun Fürdő még egy „ceruzás épület” –, és váltottunk át számítógépes tervezésre. Hosszan lehetne mesélni arról, ahogy a kéz, az emberi agy és a képzeletbeli világ „együtt mozdul” a papíron, és hogy mindez milyen finom gesztusokra képes! Ez is egyfajta logik mentén történik, és az is, amikor a monitor előtt ülve, egy elvont térben egy egeret mozgat az ember. Úgy hiszem, hogy a kortárs építészet azon gyakorlói, akik nagyon jó arányú, jó érzékű térplasztikákat hoznak létre a maguk öntörvényű elképzelései szerint, nagyon gyönyörűen tudnak rajzolni is. Ezek az építészek azokat az ösztönöket, ahogy a kezük és az agyuk mozdul a papírtérben, a gépi dimenzióban is tudják, csak más lüktetéssel, más karakterrel; az építészetük ugyanúgy ösztönös maradt, de nagyon letisztulttá vált, mert maga a gépi geometria nem tűri a túl sok részletet. Az építészet soha nem formai, hanem mindig szellemi világ, és mindegy, hogy apró rétegekben építkezünk – „hunfürdősítünk” egy pici épületet –, vagy egy nagy, szellemi kockából kezdünk el visszafaragni. A felvázolt folyamat értelmezi a gondolkodását és a stációkat, amelyeket megjárt személyes, belső útként. De hogyan tudta meggyőzni a Debreceni Egyetem illetékeseit az acélkockáról? A kutatólaborként működő épületenergetikai információs központ programjában egy 7,5 méter magas, kétszintes projekt szerepelt, de a campus meglévő épületeinek 15 méter körüli magasságához nekem is alkalmazkodnom kellett. A kérdés az volt, hogy miképpen lesz ebből 15 méter? Az alsó tömb, a kutatólaboratórium tényleges épülete valóban 7,5 méter magas, funkcionálisan jól működő kocka lett, amire – teljes magasságát megduplázva és a kockaformát megidézve – egy acélkorona került, így értük el a kötelező beépítési magasságot. Tény, hogy ez a forma roppant szokatlan volt abban a környezetben, de a lelkesedésem át tudta melegíteni, fel tudta forrósítani a környezetet; átragadt a megrendelőre; elkezdtek hinni benne, és elkezdték akarni Két évvel később pedig követte egy másik kocka, a LEÓ. Mennyire volt megtervezve ez a folytatás? Az acélkocka valójában egy „csúnya” doboz, amit megpakoltak a célnak és demonstrációs funkcióknak megfelelő szerkezetekkel, és nagyon megszerették, mert jól működik. De nem volt szó folytatásról. A második kockát az elsővel kapcsolatban kialakult és megőrződött hevület és katarzis „szülte meg”; amikor kiderült, hogy a campusra még egy egyetemi beruházás készülhet, engem kértek fel a megtervezésére. Én egyáltalán nem egy második kockában gondolkodtam, ám a megrendelő ragaszkodott hozzá. Ekkor ők lelkesítettek fel a feladatra… és én engedtem a nyomásnak. Hogyan működött ez a hevület a modern formavilágú villaépületeinél, amelyeknek valójában nem volt előzményük az addigi munkásságában? Miért gondolták vajon a villák privát megrendelői, hogy így is tud tervezni? Az ember mindig farag, majd eldobja, amit addig csinált, és újra próbálkozik. A Hun Fürdő után valóban kérdésként merült fel, hogy miképpen lehet a villaépületekben megjelenő „modernet” úgy faragni, alakítani, hogy megérezzem a modern kapcsán, ebben az intim, személyre szabott közegben is a hevületet.