“BORDERLINE Architecture” – I. DÍJ
12′ th International Architectural Exhibition La Biennale Di Venezia
HUNGARIAN PAVILION
VELENCE, IT _ 370m2
országos tervpályázat 2009

Építész FERENCZ, Marcel
Építész munkatárs DÉTÁRI, György
Kurátor WESSELÉNYI-GARAY, Andor

Render FERENCZ, Marcel

Koncepcionális skicc _ “12.dik Nemzetközi Velencei Építészeti BIENNÁLÉ 2010”

Koncepcionális rajz _ “12.dik Nemzetközi Velencei Építészeti BIENNÁLÉ 2010”

alaprajz_ “12.dik Nemzetközi Velencei Építészeti BIENNÁLÉ 2010”

látványterv a belső térről_ “12.dik Nemzetközi Velencei Építészeti BIENNÁLÉ 2010”

Belépő tér víziója_ “12.dik Nemzetközi Velencei Építészeti BIENNÁLÉ 2010”

Átkötő tér víziója_ “12.dik Nemzetközi Velencei Építészeti BIENNÁLÉ 2010”

Átkötő tér (apszis) víziója_ “12.dik Nemzetközi Velencei Építészeti BIENNÁLÉ 2010”

Kilépő tér víziója_ “12.dik Nemzetközi Velencei Építészeti BIENNÁLÉ 2010”

A ceruza koncepció_ “12.dik Nemzetközi Velencei Építészeti BIENNÁLÉ 2010”

TERVPÁLYÁZATI KONCEPCIÓ
(i) A Magyar Pavilonban megjelenő kiállítás célja, hogy visszavezesse a látogatót az építészet és az emberi létezés alapélményéhez, a vonaloz. A címben szereplő borderline kifejezés – éppúgy vonatkozik a határosság földrajzi érzetére, mint ahogy vonatkozik az építészeti technikák felhasadására, vagy mint ahogy vonatkozik a vonal és a tér, a rajz és az építészet születésére, az itt és az ott problémájára.

A vonal: elő-építészet, amely a magyar pavilonban építészetté válik.
(ii) A kortárs hazai építészet jelenkori alakulása némiképp kétségessé teszi, hogy sikerrel pályázhat-e Magyarország a nemzetközi szakközönség figyelmére. Annál izgalmasabb tűnik az a vállalkozás, amely az építészek rajzait, rajzolási technikáit és általában az építészet alapegységének tekinthető vonalat állítja a középpontba. A magyar pavilonban ezért nem a szokásos értelemben vett kiállítás, hanem egy olyan, egyedileg a helyszínre épített installáció látható, amely az építészet elsődleges állapotát, egyfajta határhelyzetét mutatja be. Ezt a határhelyzetet az építészetet megelőző gesztus, a vonalak léte határozza meg. A vonalak térbelivé válásával a magyar pavilon terében egy olyan új tér alakul ki, amely a tömeg és a tér, a grafikai ösztön és az építészet valamint a formák és a tömegek közötti határterületekre (borderline) utal.

(iii) A magyar pavilon installációja a vonalban rejtező – hovatovább nagyon is létező alkotástechnikai módszerekre, lehetőségekre utal. Olyan univerzális nyelven szólal meg, amely konkrét építészeti alkotások minőségétől függetlenül az ÉPÍTÉSZETI LÉT ALAPÉLMÉNYÉRE REFLEKTÁL. Sizától Zumthorig, Wolf D. Prixtől Gehry-ig, Zaha Hadidtól Finta Józsefig ugyanis mindenki rajzol.

(iv) Az építészek ugyanis nem házakat építenek; az építészek nem tereket alkotnak, hanem rajzolnak. Vonalakat rajzolnak számítógéppel, vonalakat tollal vagy ceruzával. Vonalakat, melyek puszta létükben még melyek nem alkot(hat)nak tereket, mert szinte kizárólagosan csak kétdimenziós felületeken jelennek meg.
A vonal az őseredeti kifejezésmód egy építész számára, egy olyan eredet, amit oly gyakran el is felejtenek.
A vonal a forrás és az eszköz arra, hogy egy kisgyermek a kreativitását kifejezhesse.

(vi) A digitális kor értékrendjében a vonal és a gondolkodásmód, amit az képvisel – egyaránt negligálható a virtualitás színfala előtt. A vonal így a számítógépes tervezési technikák és a tiszta, kompromisszum mentes nyomteremtés közötti határként (borderline) is értelmeződik. A különböző technikák és a vonal értelmezésének felettébb eltérő módozatai ellenére a létezésének közös nevezője azonban kettős. A vonal – a tisztán vizuális megjelenésén túl, hogy ti. éppúgy vizualitás a papíron, mint ahogy vizualitás a monitoron – nos a vonal és az általa konstituált tervek hiányában a ház megépítése viszont már elgondolhatatlan.
A Magyar Pavilonban rendezett kiállítás célja az, hogy a vonalat a kétdimenziós létezéséből kirobbantva önálló, fizikai entitásként mutassa be. A pavilon terében megjelenő vonalak a mennyezetről lógó, azokat kihegyezetlen ceruzákkal kifeszítő fonaldarabokként jelennek meg.

-Az első teremben a vonal testté válik. A látogatók a mennyezetről függő, ceruzákkal kifeszített vonalerdőn keresztül haladnak előre egy olyan térben, ahol a fonalrengetegben elveszve a hajukat, bőrüket, érintő vonalak segítségével olyan taktilis téri helyzetbe kerülnek, ahol a hagyományos térérzetet elvesztve a szó fizikai értelmében is magányossá válnak. Ez a fonalrengeteg a taktilis tér gondolati szobra.
-A következő, hosszú térben a vonal felületté, homlokzattá válik. A tér végfalain magyar építészek rajztechnikáit bemutató filmek futnak. A vonalfelülettel, ezzel a felettébb mesterséges képződménnyel szemben pszichológus által elemzett olyan afigurális gyermekrajzok vannak kiállítva, melyek – a tervezettséggel ellentétben – a nyomhagyás első, önfeledt emlékeit rögzítik.
-A hosszú vonalhomlokzat egy extrém keskeny teret is lehatárol, ahol a szem optikai játékának okán a vonal megtévesztő, térfeloldó hatása érvényesül. Az innen nyíló apszisban végül a vonal térré válik, egy olyan pihenőhelyet alkotva, ahol idegen nyelvű könyvek olvashatóak a magyar építészetről.
-Az utolsó terem – egyben a kiállítás végpontja – a technikák közötti konfliktusra reflektál egy gigantikus szobor segítségével. Ez a konceptszobor kihegyezett ceruzából épül, mérete 1024 x 768. Ez a gigantikus ceruzamonitor – a számítógépes monitorok (ceruza)felbontására utalva – nem megválaszolni, hanem az eredet kérdésének felvetésével konceptualizálni kívánja a vonal természetét.
-Ugyancsak a készen kapott válasz helyett szerepel a záró térrész szobra, ami egy átlátszó akrilkádba öntött, a többszázezer ceruza kihegyezéséből megmaradt bélreszelékbe állított valódi monitort mutat be. A szobor értelmezése minimum kettős. Ki-ki a saját habitusának megfelelően értelmezheti az új technológiák térnyerését, mint ahogy értelmezheti az újnak a tradícióba fulladásaként, vagy akár a kettő egymásmelletiségének manifesztumaként. A pavilon a vonal eredete által természetszerűen felvetett analóg vs. digitális, ceruza vs. monitor, új vs. régi kérdéseiben nem foglal állást, annak megválaszolását a nézőre bízza. Lehet így az akrildoboz koporsó, mint ahogy tekinthető bölcsőnek is.

(vii) A pont, ez a piciny jel, a magányosan világító digit azonban már nem értelmezhető az építészet eszközeivel, noha az építészeti alapelemként definiált vonal ered belőle. Idézetét ezért a pavilonban eltérő sebességgel felvett metronómok hangjai illusztrálják.

WESSELÉNYI-GARAY, Andor

“BORDERLINE Architecture” – I. DÍJ
12′ th International Architectural Exhibition La Biennale Di Venezia
HUNGARIAN PAVILION
VELENCE, IT _ 370m2
országos tervpályázat 2009

Építész FERENCZ, Marcel
Építész munkatárs DÉTÁRI, György
Kurátor WESSELÉNYI-GARAY, Andor

Render FERENCZ, Marcel

Koncepcionális skicc _ “12.dik Nemzetközi Velencei Építészeti BIENNÁLÉ 2010”

Koncepcionális rajz _ “12.dik Nemzetközi Velencei Építészeti BIENNÁLÉ 2010”

alaprajz_ “12.dik Nemzetközi Velencei Építészeti BIENNÁLÉ 2010”

látványterv a belső térről_ “12.dik Nemzetközi Velencei Építészeti BIENNÁLÉ 2010”

Belépő tér víziója_ “12.dik Nemzetközi Velencei Építészeti BIENNÁLÉ 2010”

Átkötő tér víziója_ “12.dik Nemzetközi Velencei Építészeti BIENNÁLÉ 2010”

Átkötő tér (apszis) víziója_ “12.dik Nemzetközi Velencei Építészeti BIENNÁLÉ 2010”

Kilépő tér víziója_ “12.dik Nemzetközi Velencei Építészeti BIENNÁLÉ 2010”

A ceruza koncepció_ “12.dik Nemzetközi Velencei Építészeti BIENNÁLÉ 2010”

TERVPÁLYÁZATI KONCEPCIÓ
(i) A Magyar Pavilonban megjelenő kiállítás célja, hogy visszavezesse a látogatót az építészet és az emberi létezés alapélményéhez, a vonaloz. A címben szereplő borderline kifejezés – éppúgy vonatkozik a határosság földrajzi érzetére, mint ahogy vonatkozik az építészeti technikák felhasadására, vagy mint ahogy vonatkozik a vonal és a tér, a rajz és az építészet születésére, az itt és az ott problémájára.

A vonal: elő-építészet, amely a magyar pavilonban építészetté válik.
(ii) A kortárs hazai építészet jelenkori alakulása némiképp kétségessé teszi, hogy sikerrel pályázhat-e Magyarország a nemzetközi szakközönség figyelmére. Annál izgalmasabb tűnik az a vállalkozás, amely az építészek rajzait, rajzolási technikáit és általában az építészet alapegységének tekinthető vonalat állítja a középpontba. A magyar pavilonban ezért nem a szokásos értelemben vett kiállítás, hanem egy olyan, egyedileg a helyszínre épített installáció látható, amely az építészet elsődleges állapotát, egyfajta határhelyzetét mutatja be. Ezt a határhelyzetet az építészetet megelőző gesztus, a vonalak léte határozza meg. A vonalak térbelivé válásával a magyar pavilon terében egy olyan új tér alakul ki, amely a tömeg és a tér, a grafikai ösztön és az építészet valamint a formák és a tömegek közötti határterületekre (borderline) utal.

(iii) A magyar pavilon installációja a vonalban rejtező – hovatovább nagyon is létező alkotástechnikai módszerekre, lehetőségekre utal. Olyan univerzális nyelven szólal meg, amely konkrét építészeti alkotások minőségétől függetlenül az ÉPÍTÉSZETI LÉT ALAPÉLMÉNYÉRE REFLEKTÁL. Sizától Zumthorig, Wolf D. Prixtől Gehry-ig, Zaha Hadidtól Finta Józsefig ugyanis mindenki rajzol.

(iv) Az építészek ugyanis nem házakat építenek; az építészek nem tereket alkotnak, hanem rajzolnak. Vonalakat rajzolnak számítógéppel, vonalakat tollal vagy ceruzával. Vonalakat, melyek puszta létükben még melyek nem alkot(hat)nak tereket, mert szinte kizárólagosan csak kétdimenziós felületeken jelennek meg.
A vonal az őseredeti kifejezésmód egy építész számára, egy olyan eredet, amit oly gyakran el is felejtenek.
A vonal a forrás és az eszköz arra, hogy egy kisgyermek a kreativitását kifejezhesse.

(vi) A digitális kor értékrendjében a vonal és a gondolkodásmód, amit az képvisel – egyaránt negligálható a virtualitás színfala előtt. A vonal így a számítógépes tervezési technikák és a tiszta, kompromisszum mentes nyomteremtés közötti határként (borderline) is értelmeződik. A különböző technikák és a vonal értelmezésének felettébb eltérő módozatai ellenére a létezésének közös nevezője azonban kettős. A vonal – a tisztán vizuális megjelenésén túl, hogy ti. éppúgy vizualitás a papíron, mint ahogy vizualitás a monitoron – nos a vonal és az általa konstituált tervek hiányában a ház megépítése viszont már elgondolhatatlan.
A Magyar Pavilonban rendezett kiállítás célja az, hogy a vonalat a kétdimenziós létezéséből kirobbantva önálló, fizikai entitásként mutassa be. A pavilon terében megjelenő vonalak a mennyezetről lógó, azokat kihegyezetlen ceruzákkal kifeszítő fonaldarabokként jelennek meg.

-Az első teremben a vonal testté válik. A látogatók a mennyezetről függő, ceruzákkal kifeszített vonalerdőn keresztül haladnak előre egy olyan térben, ahol a fonalrengetegben elveszve a hajukat, bőrüket, érintő vonalak segítségével olyan taktilis téri helyzetbe kerülnek, ahol a hagyományos térérzetet elvesztve a szó fizikai értelmében is magányossá válnak. Ez a fonalrengeteg a taktilis tér gondolati szobra.
-A következő, hosszú térben a vonal felületté, homlokzattá válik. A tér végfalain magyar építészek rajztechnikáit bemutató filmek futnak. A vonalfelülettel, ezzel a felettébb mesterséges képződménnyel szemben pszichológus által elemzett olyan afigurális gyermekrajzok vannak kiállítva, melyek – a tervezettséggel ellentétben – a nyomhagyás első, önfeledt emlékeit rögzítik.
-A hosszú vonalhomlokzat egy extrém keskeny teret is lehatárol, ahol a szem optikai játékának okán a vonal megtévesztő, térfeloldó hatása érvényesül. Az innen nyíló apszisban végül a vonal térré válik, egy olyan pihenőhelyet alkotva, ahol idegen nyelvű könyvek olvashatóak a magyar építészetről.
-Az utolsó terem – egyben a kiállítás végpontja – a technikák közötti konfliktusra reflektál egy gigantikus szobor segítségével. Ez a konceptszobor kihegyezett ceruzából épül, mérete 1024 x 768. Ez a gigantikus ceruzamonitor – a számítógépes monitorok (ceruza)felbontására utalva – nem megválaszolni, hanem az eredet kérdésének felvetésével konceptualizálni kívánja a vonal természetét.
-Ugyancsak a készen kapott válasz helyett szerepel a záró térrész szobra, ami egy átlátszó akrilkádba öntött, a többszázezer ceruza kihegyezéséből megmaradt bélreszelékbe állított valódi monitort mutat be. A szobor értelmezése minimum kettős. Ki-ki a saját habitusának megfelelően értelmezheti az új technológiák térnyerését, mint ahogy értelmezheti az újnak a tradícióba fulladásaként, vagy akár a kettő egymásmelletiségének manifesztumaként. A pavilon a vonal eredete által természetszerűen felvetett analóg vs. digitális, ceruza vs. monitor, új vs. régi kérdéseiben nem foglal állást, annak megválaszolását a nézőre bízza. Lehet így az akrildoboz koporsó, mint ahogy tekinthető bölcsőnek is.

(vii) A pont, ez a piciny jel, a magányosan világító digit azonban már nem értelmezhető az építészet eszközeivel, noha az építészeti alapelemként definiált vonal ered belőle. Idézetét ezért a pavilonban eltérő sebességgel felvett metronómok hangjai illusztrálják.

WESSELÉNYI-GARAY, Andor