Az építészeti tudat

Kedves Olvasó!
Előadásom címe egy huszonöt éve tartó gondolatfolyam medre. E szerteágazó forrásfakasztó, olykor összekapaszkodó, szűkülő, megterülő folyó utasaként, ritkán hajósaként részese lehetek áramlásának, kiszámíthatatlan sodrának, nehéz hullámainak, partot verő lüktetéseinek, csendesült fényű palástos erejének, titkot hordó medre rejlő feketeségének. Pontosan huszonöt éve kenuztam, mikor egy 2001. februári napon a lágy, enyhe szellő járta Dunán belekenuztam az évezred első szivárványába. Ott akkor a véletlen fogalma egy pillanatra magamra hagyott, s teljes bizonyosság ébredt bennem. Azon a napon hajóskapitánnyá avatottként figyelhettem. Emelt, tolt, vitt, sodrott, dobott, húzott a víz… „Mi történt?”- villant át agyamon, hisz a víz oly sima egyszerűségben várt, meg sem rezdült. Valamire várhatott. Eltelt három év, s látom, a válasz egyre csak a folyóban marad. Negyed évszázada mellette állok, de rezdületlen mélyzöldjébe veszett tekintetem elsodorja s nem válaszol.

Válaszolt már akkor,de csöndjének hangja, első szavai mint a harmatcseppek, váratlan csapódtak ki homlokomon. Homlokomon, majd szememben. Nem könny ez, nem! Mint nedv, mely ezeréves tölgyekben áramló feszültség. Addig érzékelhető, míg úton van. Oly távolról indul, és oly messzi tart, hogy egyetlen ismertetőjelet hagy csak, egy nyomot maga után. Beláthatatlan izgalmat. Vetítetlen váratlanságot, viharban ölelő áramütést, romboló erejű forgatót. Igen. Óvatlanul, ki a nyomba lép, megszédül. Még nem találkoztam soha senkivel, ki túl élte volna. Én még a nyomba sem mertem lépni. Állok a peremén és kívülről szemlélem az életet. Igen. Nyom mélyébe látva Ott gomolygó hírét adhatom át csak. Keresztmetszetében a test a lélek mezejében cseppen.

Itt kezdődik az építészeti tudat. Igen. Lehet beszélni erről a tudatról. De a túlpartról. A peremen. Vajon miért akar a kisgyerek mindig kimászni az ablakpárkányra? Miért?
Kezdjük érteni?! Mert értelmes emberi lény! A peremen élő fenséget kutatja. A perem birodalmát.

A Perem Birodalma

A Perem Birodalmának bejárata őrizetlen. Aki odajut, meglátja, vagy nem? Tekintetünk tovább hord, lélekszemmel élesebb, százszor erősebb a látás. S porcikánkba iródó folyam vonul mellettünk. Kinek van ősapja, az most rátalál. Száz lelkét ott mind felleli. S tudjátok, kik ők? Sírni fogtok majd, ha rádöbbentek! Amíg nem sírtok, addig csak hódítók vagytok e tájon tele teherrel. Elsüllyed léptetek, s kimozdulatlan a merevség. Még a szúnyog is továbbszáll mellettetek.

Ki megérti ősapját, annak nyelve helyett keze jár, esze helyett veleje.
Értő szempárt nem keres, teremt már!

Kell-e felkészültség az építészethez? Óriási! Mikor a peremen állva a végtelen formák világát kémleljük, elbizonytalanodunk. Mert lelki szemünkkel figyelünk. A titok itt van. Nem a lelki szemmel kellene figyelni, hanem a lelki testtel. A legfinomabb, oly teljes a tudása, hogy egyes szervei csak beosztott erejét élvezik. De ezen test félelmetes ösztönárammá tud válni. Mire képes?

Az inspiráció fellegvárába egyedül ő táncol. A többiek legfeljebb a vármegyének hírét ismerik. (A lélektest a vár bolondja, az örökség. Reá vigyáz a felelőtlen király. Szellemóriások pezsdítője ő. Minden szellem szerelmes belé. Jajj, de irigylik izgését, mozgását, kötését, oldását! A szellem struktúrájának erejétől függően hosszú életű, de a lélektest napjai rövidek. Elég mielőtt termőre venné..

Ha rátalálunk e testre, s megszólít minket, készüljünk fel. A megszólító szempárba tekintve nem lesz, ki nevünkön szólítson. Indulhatunk az építészeti tudat megértése felé. Az első lépést megtettük az úton. Értékrendünk azonnal újjáépül. Szerzett tudásunk átitatódik s rugalmassá válik. Nem okoskodunk többé. Kezdetlegessé válunk, de meglepően találékonnyá. Oly meglepetések érhetnek bennünket, amihez fogható nincs. Mikor együtt örül velünk Ősapánk, akkor jó úton járunk, ha nem örül, kár csinálni az egészet. Ősapánk a lelkiismereten túl lakozik. Ő maga csepegteti a lelkiismeretet.

ne nyaggassuk! Ő a meglepetés embere. Az álruhás. Most figyelj! Gondolkodj, ki az Ősapa! Na ki! Rettenetesen szenvedélyes, kiszámíthatatlan. Hátborzongató, a tükör sejtve megsejteti. Mag a neve. Magunk. Rettenetes izgalom kinőni saját magunkból koponyánkat áttólni a rügyön nyitott szemmel. Ha megvan a mag, megtettük a második lépést. Négyezer éve senki nem tette meg ezt a lépést. Aki ezt érti, az kérdezhet a cédrusoktól.

Felmérhetjük így erejét igazi magunknak! A magunk puszta képzete is teremtő erejű. Aki innen merít, már természeti léptékű emberóriás. Ismerek ilyen embereket.
Szembejönnek? Ezek az emberek kegyetlenek. Harcedzettek. Szigorúak. Büszkék. Félelmetes szépségűek. Mind szeszélyes és szenvedélyes, indulatos viharzók. Betyárvérük kicsordul. Izzó katlanban hálnak, nappal vadászni járnak. Ők a tudatörökítők. Ha érintenek, szikráznak. Négyezer év óta lángra nem lobbanó parazsat hordanak.

Ferencz Marcel
Egyetemi tanársegéd

2004.05.12 BME Előadás

Az építészeti tudat

Kedves Olvasó!
Előadásom címe egy huszonöt éve tartó gondolatfolyam medre. E szerteágazó forrásfakasztó, olykor összekapaszkodó, szűkülő, megterülő folyó utasaként, ritkán hajósaként részese lehetek áramlásának, kiszámíthatatlan sodrának, nehéz hullámainak, partot verő lüktetéseinek, csendesült fényű palástos erejének, titkot hordó medre rejlő feketeségének. Pontosan huszonöt éve kenuztam, mikor egy 2001. februári napon a lágy, enyhe szellő járta Dunán belekenuztam az évezred első szivárványába. Ott akkor a véletlen fogalma egy pillanatra magamra hagyott, s teljes bizonyosság ébredt bennem. Azon a napon hajóskapitánnyá avatottként figyelhettem. Emelt, tolt, vitt, sodrott, dobott, húzott a víz… „Mi történt?”- villant át agyamon, hisz a víz oly sima egyszerűségben várt, meg sem rezdült. Valamire várhatott. Eltelt három év, s látom, a válasz egyre csak a folyóban marad. Negyed évszázada mellette állok, de rezdületlen mélyzöldjébe veszett tekintetem elsodorja s nem válaszol.

Válaszolt már akkor,de csöndjének hangja, első szavai mint a harmatcseppek, váratlan csapódtak ki homlokomon. Homlokomon, majd szememben. Nem könny ez, nem! Mint nedv, mely ezeréves tölgyekben áramló feszültség. Addig érzékelhető, míg úton van. Oly távolról indul, és oly messzi tart, hogy egyetlen ismertetőjelet hagy csak, egy nyomot maga után. Beláthatatlan izgalmat. Vetítetlen váratlanságot, viharban ölelő áramütést, romboló erejű forgatót. Igen. Óvatlanul, ki a nyomba lép, megszédül. Még nem találkoztam soha senkivel, ki túl élte volna. Én még a nyomba sem mertem lépni. Állok a peremén és kívülről szemlélem az életet. Igen. Nyom mélyébe látva Ott gomolygó hírét adhatom át csak. Keresztmetszetében a test a lélek mezejében cseppen.

Itt kezdődik az építészeti tudat. Igen. Lehet beszélni erről a tudatról. De a túlpartról. A peremen. Vajon miért akar a kisgyerek mindig kimászni az ablakpárkányra? Miért?
Kezdjük érteni?! Mert értelmes emberi lény! A peremen élő fenséget kutatja. A perem birodalmát.

A Perem Birodalma

A Perem Birodalmának bejárata őrizetlen. Aki odajut, meglátja, vagy nem? Tekintetünk tovább hord, lélekszemmel élesebb, százszor erősebb a látás. S porcikánkba iródó folyam vonul mellettünk. Kinek van ősapja, az most rátalál. Száz lelkét ott mind felleli. S tudjátok, kik ők? Sírni fogtok majd, ha rádöbbentek! Amíg nem sírtok, addig csak hódítók vagytok e tájon tele teherrel. Elsüllyed léptetek, s kimozdulatlan a merevség. Még a szúnyog is továbbszáll mellettetek.

Ki megérti ősapját, annak nyelve helyett keze jár, esze helyett veleje.
Értő szempárt nem keres, teremt már!

Kell-e felkészültség az építészethez? Óriási! Mikor a peremen állva a végtelen formák világát kémleljük, elbizonytalanodunk. Mert lelki szemünkkel figyelünk. A titok itt van. Nem a lelki szemmel kellene figyelni, hanem a lelki testtel. A legfinomabb, oly teljes a tudása, hogy egyes szervei csak beosztott erejét élvezik. De ezen test félelmetes ösztönárammá tud válni. Mire képes?

Az inspiráció fellegvárába egyedül ő táncol. A többiek legfeljebb a vármegyének hírét ismerik. (A lélektest a vár bolondja, az örökség. Reá vigyáz a felelőtlen király. Szellemóriások pezsdítője ő. Minden szellem szerelmes belé. Jajj, de irigylik izgését, mozgását, kötését, oldását! A szellem struktúrájának erejétől függően hosszú életű, de a lélektest napjai rövidek. Elég mielőtt termőre venné..

Ha rátalálunk e testre, s megszólít minket, készüljünk fel. A megszólító szempárba tekintve nem lesz, ki nevünkön szólítson. Indulhatunk az építészeti tudat megértése felé. Az első lépést megtettük az úton. Értékrendünk azonnal újjáépül. Szerzett tudásunk átitatódik s rugalmassá válik. Nem okoskodunk többé. Kezdetlegessé válunk, de meglepően találékonnyá. Oly meglepetések érhetnek bennünket, amihez fogható nincs. Mikor együtt örül velünk Ősapánk, akkor jó úton járunk, ha nem örül, kár csinálni az egészet. Ősapánk a lelkiismereten túl lakozik. Ő maga csepegteti a lelkiismeretet.

ne nyaggassuk! Ő a meglepetés embere. Az álruhás. Most figyelj! Gondolkodj, ki az Ősapa! Na ki! Rettenetesen szenvedélyes, kiszámíthatatlan. Hátborzongató, a tükör sejtve megsejteti. Mag a neve. Magunk. Rettenetes izgalom kinőni saját magunkból koponyánkat áttólni a rügyön nyitott szemmel. Ha megvan a mag, megtettük a második lépést. Négyezer éve senki nem tette meg ezt a lépést. Aki ezt érti, az kérdezhet a cédrusoktól.

Felmérhetjük így erejét igazi magunknak! A magunk puszta képzete is teremtő erejű. Aki innen merít, már természeti léptékű emberóriás. Ismerek ilyen embereket.
Szembejönnek? Ezek az emberek kegyetlenek. Harcedzettek. Szigorúak. Büszkék. Félelmetes szépségűek. Mind szeszélyes és szenvedélyes, indulatos viharzók. Betyárvérük kicsordul. Izzó katlanban hálnak, nappal vadászni járnak. Ők a tudatörökítők. Ha érintenek, szikráznak. Négyezer év óta lángra nem lobbanó parazsat hordanak.

Ferencz Marcel
Egyetemi tanársegéd

2004.05.12 BME Előadás